Az itáliai reneszánsz viselet (1500-1550). Az érett reneszánsz időszakában Itáliában nem lehet egységes öltözködési stílusról beszélni, mert a különböző városállamok más és más divatot hoztak létre. Gazdag palotáik, festményeik, szobraik híven őrzik számunkra a kor káprázatos kultúráját. A korai reneszánsz viselete, az antik életeszmény ujjászületése Itália ege alatt bontakozott ki. Innen hatol azután az új, emberközpontú világnézeten alapuló mûvészet Európa többi országa felé. A kor jellemzõ vezéreszméje az egyéni képességek kibontakoztatása volt. Ezt fejezi ki a test mind szabadabb mozgását biztosító viselet is. A nõi és férfi ruhákhoz való selymet, bársonyt már nem Keletrõl hozták, hanem saját, fejlett szövõiparuk látta el a piacot, eleinte inkább világos színû kelmékkel. Az olasz takácsok által szõtt damasztok, brokátok arabeszkes, gránátalmás motívumokkal határaikon túl is terjesztõi lettek az új divatnak, elsõsorban Mátyás királyunk udvarában. A férfiak hosszú idõre jellemzõ és általános ruhadarabja a zeke lett, melyet széles vállakkal, fölpúpozott, kitömött valódi, vagy vendég ujjakkal viseltek. Az idõsebbek és a tisztségviselõk talárszerû köpenyt öltöttek magukra. A nõi viselet nem hódolt be teljesen a burgundi divatnak, de hatása jól érzékelhetõ. Nem hordtak hennint és ruhájuk uszálya sem nyúlt olyan mérhetetlenül hosszúra, úgy látszik az olasz arányérzék ebben is érvényesül.Firenze, Lucca, Genova, Velence szövõipara egymással versenyezve állította elõ a legpompázatosabb kelméket. Ebben az idõben a vállas testes férfi és a telt nõalak a szépségideál. A nõi derekat igyekeztek minél karcsúbbá tenni, ehhez elõször fából, majd fémbõl készítenek merevítést. A ruha ujja rendkívül bõ, buggyos, ezzel optikailag tovább hangsúlyozva a derék vékonyságát. A dekoltázs mély, a vállat is szabadon hagyja. Késõbb spanyol hatásra, hihetetlen nagyságú merevített csipkegallérok divatosak. A szoknyák dús sziluettjét alsószoknyákkal alakítják ki, a derékrész és a szoknya ekkor különül el egymástól.