Akkoriban csak az számított ínyencfalatnak, amihez rendkívül nehezen, és óriási költségek árán lehetett hozzájutni. Az ókori Rómában ilyen különlegesség volt a pávanyelv, a mézben főtt szöcske, vagy a rabszolgák húsával etetett csuka. Előételként kis ezüsttálon forró kolbászt hordtak be, alatta szíriai szilvával és gránátalmabéllel. Zenekíséret mellett két szolga átkutatta a szalmát, és egymás után szedték ki a pávatojásokat, majd a vendégek között szétosztották. Ezek azonban nem közönséges tojások voltak, hanem borsos tojássárgájába bujtatott fügemadarat tartalmaztak. Ezt követően a tálaló egy kerek tálcán körben felrakta az állatöv tizenkét jegyét, és mindegyik fölé odaillő ételt tett. A kos fölé kosborsot, a bika fölé egy kis marhahúst, az ikrek fölé heréket és veséket, a rák fölé koszorút, az oroszlán fölé afrikai fügét, a szűz fölé kocának a méhét, a mérleg fölé mérleget (amelynek egyik serpenyőjében sajtos lepény, a másikban pedig mézeskalács volt), a skorpió fölé tengeri halacskát, a nyilas fölé nyulat, a bak fölé tengeri rákot, a vízöntő fölé libát, a halak fölé pedig tengeri csukát rakott. Borsos mártás csepegett a halakra. A következő tálon óriási vaddisznó volt. Két pálmalevélből font kosárka lógott agyarain; az egyik szárított, a másik friss datolyával töltve. Körülötte ropogós tésztából sült malacok, mintha szoptak volna. Aki ezek után még éhes maradt volna, annak nyárson sült hatalmas disznót raktak az asztalra. Miután a szakács a disznó hasát felvágta, mindkét oldalon csak úgy dőlt belőle a sok kolbász, hurka. Az asztal szabad részeit süteményekkel megrakott tálak borították. Közöttük rengeteg szőlő és gyümölcs. Fiatal rabszolgák sűrűn kínálgatták a lakomázóknak az italt is.