A görög nevelés alapvetõ kérdése az volt, hogyan lehet a gyermekbõl harmonikusan fejlett embert formálni. Olyan embert, akinek teste és lelke összhangban van: erõs, arányosan fejlett fizikummal rendelkezik, de fogékony a szép és a jó iránt is. Az ókori Rómában másféle eszmények vezették a gyermeknevelést. Nem "önzetlen mûveltséggel" akarták egyéniségüket gazdagítani, hanem képessé akarták tenni õket az állami célok szolgálatára. A régi római család - a göröggel ellentétben - rendkívül zárt egységet alkotott, melyben az apa megkérdõjelezhetetlen hatalommal rendelkezett. Az édesanya feltétlen tisztelete jellemezte ezt a korszakot, õ biztosította a család belsõ egységét, nyugalmát. Miután az apa újszülött gyermekét a földrõl magához emelte - ez volt az õsi kifejezése annak, hogy magáévá fogadja - elkezdõdött a gyermek családi nevelése. Hétéves koráig édesanyja volt elsõ nevelõje. A szeretetteljes gondoskodáson túl tõle tanulta meg az õsi hagyományokat, a vallás legfontosabb tanait, a fegyelmezett magatartás normáit. Azután, hogy elmúlt hétéves, édesapja vette át nevelését, oktatását. Megtanította írásra, olvasásra, számolásra, s a gyakorlati élet legfontosabb szabályaira, elsajátíttatta vele a XII táblás törvényeket, melyek a rómaiak kötelességeit tartalmazták.