A századforduló építészete nem volt más, mint a polgári építészet kialakulására jellemző historizmus és a kifejlett polgári építészet 20. századi formája közötti, rövid ideig tartó, de folyamatában is szervesen illeszkedő átmenet. A 19. század utolsó évtizedeiben beértek a gazdasági-társadalmi fejlődés tárgyi, szellemi-eszmei és személyi feltételei annak, hogy a historizmus stílustobzódását- az új anyagok és szerkezetek adta lehetőségekkel élve - az emberi környezet alakításával, a tárgyak megformálásával foglalkozó művészek - köztük elsősorban az építészek - felszámolják. Így keletkeznek aztán a patkó alakú ablakok, a legfantasztikusabb hajlatokkal megformált párkányok, bizarr oromzatok, buja növényindák szeszélyes vonalai szerint kovácsolt vas teherhordó szerkezetek, kapuk és rácsok, függőleges és vízszintes irányban homorúvá és domborúvá, hullámossá gyúrt-hajlított falsíkok. Az építészét - és a képzőművészet - e valóban korszakalkotó, bonyolult folyamatát megvalósító mozgalom elnevezése országonként más és más. Ausztriában a Sezession elnevezés dívik, ebből származik a nálunk használatos szecesszió stílusmegjelölés ill. szecessziós jelző. A szecesszió kerülte a szögben törő, egyenes vonalakat. A geometriai forma szabályossága helyett a természetes növekedés élményét keltő, szabadon áramló formákat kedvelte. Arra törekedett, hogy az alakulóban lévő élet lendületét, a technikai fejlődés hatására mind jobban felgyorsuló jelent közvetítse. De ugyanakkor volt benne valami romantikus indíttatású szembefordulás is a modern világgal. A bécsi szecesszió vezető építésze, a mozgalom nemzetközi vonatkozásban is jelentős személyisége Otto Wagner, fontosabb művei: Bécs, Karlsplatz, az un. "Majolika-ház" /bérház/, Postatakarék,metroállomások.